Még mindig kiráz a hideg, amikor látom, ahogy a Nightsong felszáll. Már jártam itt korábban, bámultam a Baldur’s Gate 3 aranyszínű aasimarját, amint az árnyékokkal átkozott földek egén szárnyal, és ismerek mindent, ami a történet szempontjából ezután következik. A játékban eltöltött 350 órám alatt már elég sokat láttam a Sword Coastból, de ahogy bemelegítem magam az ötödik végigjátszásomra, izgatottan várom a Baldur’s Gate 3-at, mint még soha.
Az osztály- vagy fajspecifikus párbeszédek alakítják, hogyan reagál rám a világ. Még mindig nem tapasztaltam meg az összes mellékküldetés-anyagot, és a BG3 számtalan románc-útvonaláról ne is beszéljünk. Nehezen tudok leülni és koncentrálni a legtöbb dologra, hacsak nem érdekel aktívan, amit csinálok, de úgy tűnik, hogy a szörnyű figyelemfelkeltésem végre pihenőre tér. Az az érzés, hogy soha nem láttam mindent, amit a Baldur’s Gate 3 kínál, elég ahhoz, hogy visszatérjek hozzá, és ez rendkívül jól táplálja a mohó ADHD-mat.
A zónában
(Kép hitel: Larian Studios)A remény házának bukása
(Kép hitel: Larian Studios)
Még mindig a Baldur’s Gate 3 legjobb bossharcán gondolkodom.
Nem én vagyok az egyetlen, akinek a BG3-as kalandja nem állt meg, amikor először gördültek le a stáblisták. A Larian burjánzó RPG-je úgy tűnik, úgy normalizálta a többszöri végigjátszást, mint senki más (kivéve talán a Skyrimet), de én mindig is szerettem bizonyos játékokat újrajátszani, pusztán azért, mert teljesen a megszállottjuk lettem.
A Resident Evil Village volt az utolsó játék, amit halálra játszottam. Valami megnyugtatóan hat rám a karakterek, a rendszerek és a beállítások ismerőssége, és a speedrun kihívások vagy a fegyver-specifikus korlátozások további lendületet adnak, hogy érezzem, hogy teljesítettem. Általában az akciójátékokhoz térek vissza a legtöbbször, mivel hajlamos vagyok egy kis RPG-fáradtságra, és jobban szeretem a rövidebb futásokat, mint a hónapokig tartó kampányokat, de a Baldur’s Gate 3 kaotikus játékmódja azt jelenti, hogy valahogy mindkettőhöz hozzájutok.
Általában, ha egyszer az utolsó csepp dopamint is kicsavarom egy játékból, elfelejtem. A tavaly megjelent DLC óta nem nyúltam a Village-hez, annak ellenére, hogy 2021-ben egy hónap alatt 12-szer játszottam vele egymás után. Ilyenek a nyugtalan prefrontális kéreg igényei: egyenlő arányban akarok ismerős, kényelmes és valami teljesen más játékot. Egyébként meg halálra unom magam.
Ez az, ahol a Baldur’s Gate 3 a legjobb. Nehéz megmondani, hogy miért, de örömmel adok neki egy esélyt. Már több mint három hónap telt el a megjelenése óta, és még mindig nem untam meg a Larian legjobbját. A társak olyanok, mintha régi barátok lennének, akiket bármikor újra meglátogathatok, és új, mégis ismerős módon léphetek velük kapcsolatba. Néhány szereplő szövegét – Raffaello, rád nézek – annyira megjegyeztem, hogy olyan, mintha újra megnézném a kedvenc filmemet, és szóról szóra végigmondanám.
(Kép hitel: Larian Studios)
Az egyes BG3-társak történetének új szemmel való megtapasztalása még mindig új felfedezéseket hozhat. Shadowheart tökéletes nemeziseként való randevúzás egy késői játékbeli cselekménypontot tárt fel jóval a tervezettnél hamarabb, míg a tábor legkedvesebb srácával való randevúzás a BG3 Dark Urge karakteremként a személyiségének néhány sötétebb oldalát is feltárta. Ezeknek a karaktereknek összetéveszthetetlen életük van, és az a tény, hogy még mindig tanulom, hogy kik ők, annak ellenére, hogy 350 órán keresztül aprítom őket, az egyik dolog, ami miatt mindig visszatérek a Baldur’s Gate 3-hoz.
Az olyan pályák újbóli felfedezése, amelyeket úgy ismerek, mint a tenyeremet, mélységes elégedettséggel tölt el, de még jobb, amikor valami teljesen újjal találkozom. Sokan túl kegyetlennek találják, hogy ezt indokolják, de Minthara toborzása a Baldur’s Gate 3-ban zseniális módja volt számomra, hogy feldobjam a játék második felvonását. Minthara börtönszökéses szakasza a Moonrise Towersben valahogy hasonló a tieflingekéhez, ha nem mészároltam volna le mindet, hogy Mintharát az oldalamra állítsam, de az, hogy felfedezhettem a játék legkevésbé népszerű társának mélységeit, csak még jobban megszerettem.
Ahol más hóbortos érdekességek elhalványultak, ott a Baldur’s Gate 3 kitartott.
Bár Minthy toborzása véres munka volt, ami sok küldetésadóval végzett, a második felvonás melléktartalmának hiánya miatt bőven volt időm felfedezni árnyékos mélységeit. Itt bukkantam rá a titokzatos He Who Was-ra, valamint az elátkozott városközpontban elrejtett Shar titkos földalatti oltárára. Ez egy kis kitérő, de szinte varázslatosnak tűnt, mert olyan sokáig tartott, amíg egyáltalán tudtam a létezéséről.
Egyszóval a Baldur’s Gate 3 végre elhallgattatta az ADHD-mat. Ez az állapot sokáig a legnagyobb tüske volt az oldalamon, vagy úgy, hogy az agyam betonfalat és határozott „nem”-et dobott a kedvezőtlen feladatokra, vagy úgy, hogy a legközelebbi ingerforráshoz ragaszkodott, mint valami vámpírdenevér, amelyik vágyik a figyelemelterelésre. Értékes ritkaság számomra, ha találok valamit, pláne egy hatalmas szerepjátékot, ami tartósan örömet, érdeklődést és elkötelezettséget okoz. Ahol más hóbortos érdekességek elhalványultak, a Baldur’s Gate 3 kitartott, és úgy tűnik, ez így is marad. Legalábbis persze addig, amíg a Hades 2 és annak ütős roguelike dinamikája el nem kezd velem flörtölni.
A BG3 újrajátszásának egyik fő pillére az achievement-vadászat, és a legnehezebb trófea egyben a legmorálisabb is.