Mindannyian tudjuk, hogy a Switch 2 jelenleg a láthatáron van. A konkrétumok most nem igazán számítanak azon túl, hogy köztudott, a Nintendo készül a következő nagy dobásra, bármi is legyen az. Egészen a közelmúltig ezt ugyanolyan kellemetlenségnek tartottam, mint a Nintendo 3DS-től való közelgő, egyszer s mindenkorra történő eltávolodást. Mostanában azonban megbarátkoztam a gondolattal, és mindez az Emio – The Smiling Man című Famicom Detective Club folytatásának köszönhető, amely évtizedekig váratott magára.
Emio – The Smiling Man: Famicom Detective Club valószínűleg nem az a fajta játék, amit bárki is rendszerváltónak tartana, és a Switch utódjának – bárhogy is hívják végül – biztosan nem felelne meg, nagyrészt azért, mert, tudod, nem jelent meg rá. Csak most jelent meg az eredeti Nintendo Switchre. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy meglehetősen egyszerű visual novel/kalandjátékról van szó, amely kifejezetten Japánban játszódik évtizedekkel a múltban, hogy kortárs legyen a korábbi Famicom Detective Club-játékokkal, és, nos, mondjuk úgy, a Tears of the Kingdom nem az.
Még egy dolog
(Kép hitel: Nintendo)A legjobb az osztályban
(Kép hitel: Nintendo)
Bár nem olyan sötét, mint az Emio, itt vannak a legjobb Switch-játékok, amikkel ma játszhatsz.
Ami viszont ez, az egy feszes tempójú, jól megírt krimi, amely nem támaszkodik különösebben jelentős vizuális hűségre, miközben mégis jól szórakozik. Semmiképp sem tökéletes, és ha ez egy kritika lenne, akkor bőven lenne miért morognom, ha a részleteket illeti, de ahol Another Code: Recollection az év elején szokatlan kiugrónak tűnt, a most megjelenő Emio – The Smiling Man minden eddiginél inkább mintává teszi.
És mivel úgy tűnik, hogy ez egy olyan minta, amit a Nintendo éppen a következő konzol felé haladva alakít ki, nem is lehetnék izgatottabb. Hogy miért izgat egy olyan videojáték, amely alapvetően a legjobb esetben is csak „eléggé szolid” minősítést kaphat, a rövid verzió az, hogy egy ambiciózus, szokatlan, kísérletező videojátékot, amely nem egészen éri el a magasságokat, ahová eljut, bármikor szívesebben veszek, mint egy technikailag tökéletes játékot. A hosszú verzió egy kicsit bonyolultabb.
Mindannyian tudjuk, hogy a Switch 2 jelenleg a láthatáron van. A konkrétumok most nem igazán számítanak azon túl, hogy köztudott, a Nintendo készül a következő nagy dobásra, bármi is legyen az. Egészen a közelmúltig ezt ugyanolyan kellemetlenségnek tartottam, mint a Nintendo 3DS-től való közelgő, egyszer s mindenkorra történő eltávolodást. Mostanában azonban megbarátkoztam a gondolattal, és mindez az Emio – The Smiling Man című Famicom Detective Club folytatásának köszönhető, amely évtizedekig váratott magára.
Emio – The Smiling Man: Famicom Detective Club valószínűleg nem az a fajta játék, amit bárki is rendszerváltónak tartana, és a Switch utódjának – bárhogy is hívják végül – biztosan nem felelne meg, nagyrészt azért, mert, tudod, nem jelent meg rá. Csak most jelent meg az eredeti Nintendo Switchre. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy meglehetősen egyszerű visual novel/kalandjátékról van szó, amely kifejezetten Japánban játszódik évtizedekkel a múltban, hogy kortárs legyen a korábbi Famicom Detective Club-játékokkal, és, nos, mondjuk úgy, a Tears of the Kingdom nem az.
Még egy dolog
(Kép hitel: Nintendo)A legjobb az osztályban
(Kép hitel: Nintendo)
Bár nem olyan sötét, mint az Emio, itt vannak a legjobb Switch-játékok, amikkel ma játszhatsz.
Ami viszont ez, az egy feszes tempójú, jól megírt krimi, amely nem támaszkodik különösebben jelentős vizuális hűségre, miközben mégis jól szórakozik. Semmiképp sem tökéletes, és ha ez egy kritika lenne, akkor bőven lenne miért morognom, ha a részleteket illeti, de ahol Another Code: Recollection az év elején szokatlan kiugrónak tűnt, a most megjelenő Emio – The Smiling Man minden eddiginél inkább mintává teszi.
És mivel úgy tűnik, hogy ez egy olyan minta, amit a Nintendo éppen a következő konzol felé haladva alakít ki, nem is lehetnék izgatottabb. Hogy miért izgat egy olyan videojáték, amely alapvetően a legjobb esetben is csak „eléggé szolid” minősítést kaphat, a rövid verzió az, hogy egy ambiciózus, szokatlan, kísérletező videojátékot, amely nem egészen éri el a magasságokat, ahová eljut, bármikor szívesebben veszek, mint egy technikailag tökéletes játékot. A hosszú verzió egy kicsit bonyolultabb.
Ahányszor a Nintendo új konzolgenerációt ad ki, mindig elég jelentős változást tapasztalunk a teljesítményében. Gyakran előfordul, hogy ez az elmúlt néhány konzol esetében nagyrészt a különböző vezérlési módoknak köszönhető. A Wii a mozgásvezérléssel, a Wii U a gamepaddal, a Nintendo Switch pedig mindezeket ötvözte a Nintendo 3DS mobilitásával. A Switch 2, vagy akárhogy is hívja a Nintendo, egy kicsit kérdőjeles a tekintetben, hogy mennyire fogja feldobni a tétet.
A Nintendo kézikonzoljai iránti, évek óta jól dokumentált vonzalmam miatt nem meglepő, hogy a Switch szinte minden más játékkonzolt kiszorított a háztartásomban, és az a kevés játék, amit más konzolokon vagy PC-n játszom, általában kizárólag ezekhez tartozik. Ha lehetőségem van rá, akkor Switch-en játszom egy játékkal, még akkor is, ha ez némi hűséggel való kereskedést jelent az üzletben. A hordozhatóságot lehetetlen felülmúlni, és még akkor is, ha van egy Steam Deck a házban, a Hori Split Pad Pro azt jelenti, hogy a Switch sokkal kényelmesebb marad a kezemben.