A Bloodborne-nal játszva elsőre eltörtem a kedvenc órámat. Tegnap este pedig a Lies of P-vel játszva kificamítottam a bokámat. Érdemes előre leszögezni, hogy bár a való életben egyébként nem vagyok különösebben balesetveszélyes, tisztelem a körülményeket, amelyek mindkét videojátékkal kapcsolatos balesethez vezettek. Mindkettő elkerülhető lett volna, de az igazat megvallva örülök, hogy nem így történt.
Talán ez a végjáték a hozzám hasonló Souls-féle akció-RPG-rajongók számára. Lehet, hogy végül mindenki annyira belefeledkezik ezekbe a gyors, kockázatos, fattyú-kemény próbálkozásokba, hogy végül fizikai sérüléseket okozunk magunknak. Talán ez lesz a videojátékok Dark Souls-a, ahol a bennünk lévő mazochista átveszi a hatalmat, hogy megtörje a negyedik falat azzal, hogy összetöri a becses tulajdonunkat.
(Kép hitel: Neowiz)PINOCCHI, YO
(Kép hitel: Neowiz)
Lies of P kritika: „egy erős versenyző a Soulslike színtéren”
Szerintem azonban nem erről van szó. Imádom a jó virtuális ijesztgetéseket, de van valami extra különlegesség a horror zavaros vizein evező ARPG-kben, amelyekben minden, ami ezeket a játékokat jellemzi, már csak a félelem révén is több fokozatot kap – egészen odáig, hogy a játékban a legkeményebb rosszfiúkkal küzdesz, a valóságban pedig már talpra álltál. Egyik lábadról a másikra ugrálsz a nappalidban, minden egyes képernyőn megjelenő ütésnél áthelyezed a súlyodat, belehajolsz a súlyos támadásokba, és oldalról oldalra szökkensz, ahogy a támadód előrenyomul. A riposztban gyorsan mozogsz. A csuklódat a kandallónak csapod. A bokádra borulsz. Eltöröd az órádat, és megsérül a lábad. Fájdalmadban felsikoltasz – a játékban és a való életben is -, majd összeszeded magad, leporolod magad, és újra megpróbálod. És ez elképesztő.
Mindezeken keresztül a Bloodborne furcsa, éteri lovecrafti esztétikája és témái galvanizálták a kozmikus horror iránti vonzalmát már 2015-ben. Számomra továbbra is a legjobb példa arra, hogy egy jól ismert formulát – ezt a Demon’s Souls által kitalált és a Dark Souls által szélesebb körben népszerűsített formulát – futtatnak, és továbbfejlesztik, jelen esetben azzal, hogy nehezebbé, gyorsabbá és ijesztőbbé teszik. Végül is ki tudná elfelejteni azt a hátborzongató csatát a Mensis lidércnyomásával, vagy azt a leszámolást Mergo vizes dajkájával? Az a végső összecsapás Gherman-nel a Vadászálom parázsló virágágyásai között még mindig kísérti a valós rémálmaimat.
A Bloodborne tehát könnyen a fejlesztő FromSoftware legnyomasztóbb játéka. És bár a Lies of P a héten érkezett, a Yharnam rémálomszerű világához hasonlít, úgy gondolom, hogy a Neowiz Games legújabb alkotása az, ami a horror jövőjét irányíthatja a jövőben.
Szilánkpokol
(Képhitel: Neowiz)
„A Lies of P laza pinokkiói alapjai lehetővé teszik, hogy a játék teljesen belehajoljon abba, hogy milyen kibaszottul félelmetesek a próbababák”.
Ez nem azt jelenti, hogy a Bloodborne ma már nem olyan félelmetes, mint nyolc évvel ezelőtti megjelenésekor volt. A vér mint fizetőeszköz, a dimenzióugrálás és az éjszaka zajló dolgok által terrorizált, elborult civilek témái még mindig hátborzongatóan zseniálisak. De az Elden Ring vagy akár a Dark Souls 3 azóta olyan magasra tette a lécet – a harcoktól kezdve a világ elrendezésén át a bossokig mindenben -, hogy a Bloodborne átfogó hatása óhatatlanul egy kicsit visszaesett. Gael büszkélkedhet Gascoine atya rezgéseivel; az Abyss Watchers hasonlónak tűnik Lady Maria-hoz; Oceiros, a Fogyott Király (aki egy képzeletbeli síró csecsemőt bölcsőzik, meg minden) otthonosan mozogna Yharnamban, és így tovább.
A Lies of P a hatás és az egyediség mesteri egyensúlyában emelkedik ki. Egyértelműen a FromSoftware múltbéli katalógusa, konkrétan a Bloodborne inspirálta, de a Soulsike-formula terrorvezérelt oldalának friss felfogása nagyon sok szinten működik. A laza pinokkiói alapjai lehetővé teszik, hogy a játék teljesen belehajoljon abba, hogy a próbababák mennyire kibaszottul félelmetesek – általában, de kétszeresen is, amikor egy korábban mozdulatlan helyzetből felemelkednek, mielőtt tompa tárgyakkal támadnának rád. Ugyanez az esztétika lehetővé teszi, hogy a Lies of P-ben a boss-összecsapások eltérjenek a Bloodborne antropomorf szörnyetegeitől, gyakran olyan steampunk-inspirált tulajdonságokat adva nekik, amelyek nem lennének helytelenek valami olyasmiben, mint a BioShock vagy a Fallout-sorozat.
(Kép hitel: Neowiz)
„Csak akkor döbbensz rá, hogy máshol mennyire hiányzik az ilyen kézzelfogható ijesztgetés, amikor egy játék igazságot szolgáltat, és csak akkor veszed észre, hogy mennyire szükség van rá nagyobb léptékben”.
Bár úgy tervezték, hogy egy letűnt korszakot imitáljon, az a tény, hogy Krat városának bábnépessége erőszakos felkelést rendez a mindent látó Nagy Szövetség ellen, és közben lemészárolja az emberi lakosságot, valami futurisztikusabbat tükröz – ahol egy egyébként passzív demográfia megmozdult az állam megdöntésére. Nem én vagyok az első, aki ezt mondja, de ez a keretezés ügyes módja annak, hogy a játékosokat elcsábítsa, hogy bevegyék a játék világát és annak narratíváját, és hogy a játékosok egyre mélyebbre és mélyebbre nyomuljanak ebbe a rémálomba, amelyet maga a világ teremtett.
Persze tematikai szinten ez utóbbi eléggé tükrözi a Bloodborne-t. De ahol a Bloodborne szinte kizárólag a Dark Souls nyers számlázását tartotta, de az idő múlásával a horror, a Lies of P új hajnalt jelenthet – és számomra feltétlenül kell – a Souls-féle akció-RPG-terror számára. Csak akkor jön rá az ember, hogy mennyire hiányzik ez máshol; és csak akkor jön rá, hogy mennyire nagy szükség lenne rá nagyobb léptékben, ha egy játék ilyen kézzelfogható ijesztgetéseket csinál. A Lies of P viszont megnyithatja a kapukat az ötletes és innovatív Souls-féle horror előtt. Az ékszereim és a fizikai egészségem legyen átkozott.
Szereted az ARPG-ket? Miért nem nézed meg a legjobb játékokat, mint az Elden Ring most?