Zombik. Szellemek. Egyetlen kocsma, mint egyetlen oázis egy elátkozott ország közepén. Ez úgy hangozhat, mintha az egyik legjobb horrorjáték előzménye lenne, de ez a Baldur’s Gate 3. A CRPG komor második felvonása nem mindenkinek tetszik – a mi Ali Jonesunk szerint „szánalmas tempóváltás” -, de szerintem a teljes atmoszféra 180 fokos hangulata az egyik legjobb dolog a játékban.
Először is, azonnal feljebb emeli a tétet a tét szempontjából. A klausztrofób rettegés átható érzése van, ahogy az árnyakkal átkozott vidéken navigálsz, mivel ha rossz dologhoz érsz, az meglepetésszerű csatát eredményezhet. Nem csak ez, a 2. felvonást rengeteg, különböző horror műfajokra való utalással fűszerezték, ami számomra valóságos büfét csinált belőle. Szükségem volt valamire, ami egy kis hátborzongatót ad az egyébként varázslatos mesebeli kalandhoz, és a 2. felvonás remekül teljesített.
Az ijesztgetés gondoskodó
(Kép kreditpont: Larian Studios)Stílusprofilozás
(Kép kreditpont: Larian Studios)
Íme, miért kell a Baldur’s Gate 3-nak azonnal transzmog, kérem.
Könnyen át lehet száguldani az 1. és 2. felvonáson a Baldur’s Gate nyüzsgő városába vezető úton, és bár a 3. felvonás egyértelműen a kedvencem, a második felvonás nyomasztó sötétsége sokkal többet tartogat ezen kívül. A Silent Hill-szerű ápolónőktől kezdve az árnyakkal átkozott élőhalottakig a fejlesztő Larian Studios kiválóan kihasználja a borzalmas jelenetváltásokat, hogy megússza a trópusi horrorfilmes pillanatokat, amelyek közül sok máshol olcsónak tűnhetett volna.
Amikor először tapasztaltam meg az Act 2 hátborzongató káoszt, fogalmam sem volt, mire számíthatok a titokzatos, elátkozott földön kívül. De amikor az Underdarkból való kilépés után a lilás-zöldes, kavargó ködön keresztül nézelődtem, és magamba szívtam a környék hangzásvilágát, tudtam, hogy itt tetszeni fog. Csak amikor tévedésből interakcióba léptem egy döglött hollóval, a Baldur’s Gate 3 aktívan megijesztett egy meglepetésszerű támadással. Egy körülbelül 15 élőhalott hollóból álló horda lecsapott a szerény csoportomra, nekrotikus sebeket okozva és gyorsan megtizedelve az életerőnket, mielőtt Shadowheartnak volt ideje arra, hogy a Spirit Guardians-t dobja.
Nem ez az egyetlen jumpscare támadás a 2. felvonásban – ki tudná elfelejteni azt a bosszantó Meazel rajtaütést a Moonrise Towers felé vezető úton, vagy azokat az átkozott növényeket, amelyek megtámadnak téged, amikor Oliver keresésére indulsz? Ez utóbbiról azonban kiderül, hogy sokkal több, mint egy egyszerű rajtaütés: az egész Thaniel és Oliver cselekményszál egy teljes kísértethistória.
Ahogy eléritek Oliver elhagyott kunyhóját az Árnyék-átkozott vidéken, a polcokat vizsgálva különféle játékokat találhattok. Egy bagolymaci plüssfigura ül két holttest és néhány gyerekjáték mellett, de amint belépsz a portálon, és követed Olivert egyre mélyebbre az elátkozott vidékre, rájössz, hogy ezeknek a tárgyaknak célja van.
Kiderül, hogy az Oliver által játszott tárgyaknak árnyékos megfelelőik vannak, mivel a „valaha volt legjobb apuci” és a „valaha volt legjobb mami” könyörtelenül támadják a csoportomat. Még egy árnyék bagolymedve is van, akit le kell győznöm, hogy Oliver észhez térjen, és újra egyesüljön Thaniel-lel. Maga Oliver inkább a természetszellem Thaniel kísérteties hasonmása, vagy a természetszellem külsődleges sötétsége, és ez a kettősség néha nagyon Jekyll és Hyde-nak tűnik számomra.
Az utolsó fény
(Képhitel: Larian Studios)
A BG3 2. felvonásának kedvenc B-filmes horror pillanatát nem fogod megtalálni, hacsak nem rontod el nagyon-nagyon.
Még közelebb merészkedve a Moonrise Towershez, megtaláltam a három Thorm-gyereket. Közülük a kedvencem Malus Thorm, a Gyógyító Ház elborult Shar-imádó orvosa volt. Megakadályoztuk, hogy megkínozzon egy megvakított kísérleti alanyt azzal, hogy meggyőztük, hagyja a Nővéreknek, hogy szabaduljanak meg maguktól, mielőtt a saját szemgödrei ellen fordítaná a szikét, de maguk a nővérek is kirázott a hideg a hátamon. A beburkolt szemek és a természetellenes testtartás, valami rögtön a buborékfejű nővérekre emlékeztetett a valaha volt legjobb Silent Hill játékban. A karakterdizájntól kezdve a hangjuk lágy, szomorú hangszínéig, nem tudtam nem kívánni, hogy a Larian több ilyen kísérteties nővért és a „gyógyításra” tett félresikerült próbálkozásaikat készítsen.
A BG3 2. felvonásának kedvenc B-filmes horror pillanatát nem fogod megtalálni, hacsak nagyon-nagyon el nem szúrod. Vagy hacsak nem játszol egy Dark Urge origin karakterrel, mint én. Miután lemészároltam Isobelt a Last Light Innben, véletlenül – szándékosan – megtörtem a hely felett tartott védővarázst, és az árnyék átok teljes erejét szabadítottam rá a lakókra. Ez azonnal ellenségessé tett mindenkit a környéken, de ami még ennél is több, zombivá változtatta őket.
Az „ó, a francba” pillanatot az a tudat támasztotta alá, hogy most már meg kell ölnöd az összes olyan lényt, akiknek a védelméért olyan hősiesen harcoltál az Emerald Grove-ban az első felvonásban, valamint az a tény, hogy Jaheira valószínűleg soha nem fog csatlakozni a csapatodhoz, hacsak a kocka nem dob a javunkra. Mivel az esélyek ellenem vannak, miközben az élőhalottak hadait tépem, úgy érzem magam, mintha a Dawn of the Deadben lennék – és őszintén szólva, ez tetszik.
A 2. felvonásban nem sok vidám dolog történik, így értem, hogy sokan miért tartják a három közül a kisebbiknek. A Shadow-Cursed Lands egy másik fenevad. Nem rendelkeznek sem az 1. felvonás zöldellő zöld varázslatával, sem a bőség nyüzsgő városával, amelyet a 3. felvonásban fedezünk fel. Ehelyett a 2. felvonás a különc, egy olyan föld, ahol nagyon kevés a komikus megkönnyebbülés vagy a benne rejlő öröm. Ez egy üdvözlendő változást jelent a Kapu felé vezető utunkon, a játék megragad minket, hogy tudassa velünk, hogy kezd komolyra fordulni a dolog. Tetszik vagy sem, ez az a hangnemváltás, amire szükségünk van, hogy kitörjünk az első felvonás szeszélyességéből – és a horrorfilmes díszítések ezt nagyszerűen teszik.
Nézd meg minden idők legjobb zombis játékait.