Papíron a Laika: Aged Through Blood az a fajta játék, amit általában mindenáron elkerülnék. Ez egy véres és erőszakos Metroidvania, amelynek főszereplője egy antropomorf prérifarkas egy motorkerékpáron – vagy ahogy a fejlesztők szeretik hívni, „motorvania”. Nem köt kompromisszumokat azzal kapcsolatban, hogy tökéletes szinkronban kell motorozni, lőni, pörögni és landolni. Egyszerűen borzasztóan rossz vagyok benne.
És valahogy mégsem tudom abbahagyni a játékot. Ez részben azért van, mert még nem sikerült túl messzire eljutnom a játékban, és azért is, mert még mindig jól érzem magam annak ellenére, hogy nem tudok egy percnél tovább a motoron maradni. Minden alkalommal egyszerűen összeszedem magam, leporolom magam, és újra nekivágok. Mosás, öblítés, ismétlés.
Miközben folyamatosan a Laika nehézségét emlegetem, fontos, hogy mindenekelőtt megértsük, hogy ez nem túlzás. Megszámolni sem tudom, hányszor haltam meg csak a játék első szakaszának végigjátszása közben, mielőtt még igazán kinyílt volna. Kicsit olyan, mintha az Excitebike és a Super Meat Boy halálos kombinációját játszanánk John Wick főszereplésével, Mad Max-szal keverve, fursonával keverve.
Rendkívül nehéz versenyző
(Kép hitel: Brainwash Gang)
A Laika: Aged Through Blood világa egy omladozó poszt-apokaliptikus pusztaság, ahol a törzsed megszállás alatt áll. A játék nem zárkózik el ettől, és már az első pillanattól kezdve világos, hogy szörnyű, borzalmas atrocitások történtek ellened és néped ellen – és a nyitó prológus csak egy újabb a hosszú sorban. És ahogy tovább kutatsz, még több mindent fedezhetsz fel.
A helyszín bevallottan sötét és komor háttere ellenére a Laika: Aged Through Blood tényleges környezete egy gyönyörűen megrajzolt, gazdagon rétegzett, kézzel rajzolt világ. Bár természetes hajlamunk van arra, hogy száguldozzunk rajta – elvégre elég nagy részét motoron töltjük -, és szinte minden felületen a por és a zsigerek szolid patinája van, lassan haladva is magányos szépséget áraszt az egész.
Indie Spotlight
(Kép hitel: D&A Games)
A szellemek továbblépésének segítése ebben a realisztikus szellemvadász játékban sokkal keményebben üt, mint a Phasmophobia
Ez az, ami eredetileg is vonzott a játékhoz, és ami a kezdeti, kudarcról kudarcra haladó kudarchullám után is kitartott mellettem. Szép a látvány és a hangsáv szabályai, és mindkettő egy kicsit könnyebbé tette annak elfogadását, hogy igen, ha túlságosan megemelem a biciklimet, akkor valóban felborulhatok és azonnal meghalhatok. Igen, egy adott találkozás sikeres navigálása megköveteli, hogy egyszerre tudjam időzíteni a szaltómat (így töltesz újra) a lövéseimmel (ami lelassítja az időt, hogy célozni tudj), a sebességemet és a szöget (egy gombot nyomva kell tartanod, hogy más irányba fordulj).
De amikor a mechanika mind összeáll, és sikerül szaltók, lövések, újratöltések és landolások sorozatát egymáshoz láncolni, legyőzve a pusztaság egy olyan szakaszát, amit korábban lehetetlennek hittél… Nincs ehhez fogható. És bár a játék abszolút büntető és brutális, nem is lankad. A halál utáni respawn meglehetősen gyors, és rendszeresen borsozza az ellenőrző pontokat, amelyekre ráhangolódhatsz a szinteken keresztül, így ritkán, ha egyáltalán, túl messze vagy attól a helytől, ahol szó szerint és átvitt értelemben is porba haraptál.
Nem tudom, hogy valaha is meg fogom-e valaha is verni a Laika: Aged Through Bloodot. A munkám és a magánéletem jellege gyakran kevés időt hagy arra, hogy kedvtelésből játsszak; a játékok megjelenési ütemterve januártól decemberig zsúfolt, és mindig valami új van a láthatáron. De még most, ezt írva is azt fejtegetem a fejemben, hogyan juthatnék túl a dühös fegyveres madarak garmadáján, ahol megrekedtem. És gyanítom, hogy még sokáig fogok gondolkodni a Laikán, miután abbahagytam a játékot.
A Laika: Aged Through Blood már megjelent PC-re. További közelgő megjelenésekért nézd meg a közelgő indie játékokról szóló összefoglalónkat, vagy nézd meg, hogy mit élveztünk még az Indie Spotlight sorozatunkban.