A Stephen Norrington által rendezett Penge egy szuperhősfilm, amely egy véres tombolással kezdődik. Kapunk egy rövid eredettörténetet egy 1967-es flashback segítségével, ahol egy nő koraszülésbe kezd, miután megtámadta egy vámpír – majd egyenesen egy olyan klubba vágunk, amely mellett Gotham City Disney Worldnek tűnik. A locsolórendszer beindul, a plafonról vér záporozik, és mindenki elázik. Üdvözöljük az első kereskedelmi szempontból sikeres élőszereplős Marvel-filmben.
És ez az, amiről az emberek hajlamosak megfeledkezni: a Penge egy új korszakot nyitott a szuperhősös műfajban – olyan képregényfilmeket, amelyek nem képregényfilmnek tűnnek, olyanokat, amelyek leveszik a karaktert a papírról, és olyan médiává adaptálják az anyagot, amely mindenki számára nyújt egy kis élményt. Gore? Zombik? Romantika? Fegyveres rosszfiúk? A Penge mindet kipipálta. Ráadásul menő is volt. Menőbb volt, mint Dolph Lundgren Punisherje (1989), és a rajongóknak Brandon Lee The Crow (1993) című filmjére emlékeztetett, fegyverrel a kezében, fenyegető bőrkabátban.
Aztán ott van az a tény, hogy ő egy vámpírvadász… aki szintén vámpír. Nos, technikailag ő egy „Daywalker”, vagyis egy ember-vámpír hibrid, aki képes nappal járkálni (anélkül, hogy lángra kapna), és a hétköznapi emberek közé keveredni. A képregényekben teafából készült késekkel hadonászott, és a Tini Mutáns Nindzsa Teknőcök színpalettájához hasonlót viselt. A filmben David S. Goyer forgatókönyvíró egy elegáns, szamurájszerű bérgyilkossá fejlesztette. A szamurájkardok mellett egy pisztolya is van, amely tele van üreges ezüstgolyókkal – amelyek fokhagymával vannak töltve.
(Képhitel: New Line Cinema)
És milyen egy menő szuperhős egy ugyanolyan menő gonosztevő ellenpár nélkül? Amikor először találkozunk igazán Deacon Frosttal (Stephen Dorff), egy egyenruhás, öltönyös vámpíröregekkel teli testületi ülésen jelenik meg cigarettával a kezében, szakálla kócos, haja elegánsan kócos. Fiatal, dögös, gazdag, és utálja ezt. „Azt akartuk, hogy [Frost] majdnem olyan legyen, mint egy karakter egy Bret Easton Ellis-regényből” – mondta Goyer az Entertainment Weeklynek egy 2019-es szereposztási találkozón. Frost nem „tisztavérű”, mint a fülledt öltönyösök, ő és csapata új pénz – ők nem születésük, hanem harapásuk révén váltak vámpírrá. Dorff olyan könnyedén laza és bájos Frostot akart játszani, hogy a néző teljesen elfelejti, hogy rosszfiú – egészen addig a pillanatig, amíg elő nem ránt egy fegyvert, vagy el nem vágja egy ember torkát.
Penge vadászata Frost után végül a rejtekhelyére vezet, ami egy high-tech, égbe nyúló, üvegfalakkal és egy tetőtéri medencével (ami valamiért tele van gumikacsákkal) ellátott lakás. Ezek a posztmodern, neo-futurista részletek segítenek megteremteni a film hidegebb hangulatát: az éjszakai jeleneteket télies kék fénybe öltöztetik, a számítógépeken fekete képernyők jelennek meg Mátrix-szerű zöld betűtípussal, Frost pedig egy modern fémsírban alszik, amely egy gombnyomásra kinyílik. Whistler (Kris Kristofferson) boltjában Karen (N’Bushe Wright) vámpírpuskát és egy hordozható ágyút kap, amely húségető UV-fényt bocsát ki. Itt nincsenek fa karók vagy keresztek.
Karen, a vámpír áldozattá vált hematológus az, aki a film melegségét adja. Karen rájön, hogy nincs sok ideje, mielőtt vonakodva az élőhalottak tagjává válik, ezért úgy dönt, hogy csatlakozik Blade-hez, hogy a gonoszsággal a gyökerénél fogva végezzen. Nem telik el sok idő, mire bőrdzsekit és fegyvert húz, és vámpírokat rúg seggbe. Goyer, aki kifejezetten a filmhez írta a karakterét, azt akarta, hogy „több legyen, mint egy egyszerű barátnő karakter”, Snipes pedig úgy jellemezte, hogy ezzel tiszteleg az ikon Pam Grier és a ’70-es évek Blaxploitation filmjeinek korszaka előtt. Karen segít Blade-nek megtalálni az emberségét, és ezzel új értelmet ad az egyébként sivár életének.
(Képhitel: New Line Cinema)
A film öröksége tagadhatatlan. Penge nélkül nem lenne Batman Begins vagy A sötét lovag. És ezt szó szerint értem: Goyer Nolan Sötét lovag-trilógiájának mindhárom filmjének írójaként szolgált. Kevésbé szó szerint: úgy érzem, nem lenne A denevérember, amelyről Matt Reeves rendező még azt is mondta, hogy „olyan, mint egy horrorfilm”, és amelyben egy tökéletesen emós Batmant alakít Robert Pattinson. Még azt is megkockáztatom, hogy nem lenne Öngyilkos osztag, amely sötét és erőszakos módon közelíti meg a szuperhős műfajt.
Azt is érdemesnek tűnik megjegyezni, hogy az első sikeres Marvel-film nyilvánvalóan hatással volt a későbbi DC-filmekre, míg a Marvel-filmek az évek során sokkal könnyedebb hangvételűvé és könnyebben befogadhatóvá váltak. Be kell vallanom, hogy ez idegesíti a remake-et (bár a számos gyártás előtti probléma sem nyugtatja meg éppen az idegeimet).
Egyesek azzal érvelhetnek, hogy a Marvelnek van némi tapasztalata a sötétebb adaptációkkal. Morbius például hasonló hangnembe illik (maga az ember is feltűnik az első Penge egy törölt cameóban Norrington által), a Sony pedig egy olyan Pókember-világot épít, amely véresebb, mint amilyet a Marvel Cinematic Universe valaha is el tudna képzelni. A Penge remake-jét azonban a Marvel Phase 5 részeként jelentették be – ami azt jelenti, hogy Mahershala Ali Daywalkerje akár Tom Holland Pókemberével is összemelegedhet, vagy összeállhat a Bosszúállókkal (már ami maradt belőlük), vagy bármi mással, amit Kevin Feige kitalál.
Mindezek miatt nehéz elképzelni egy olyan Penge rebootot, ami nem R-besorolású, vagy nem fura kék fénybe burkolózik, vagy amiben nem maga az ember mondja az olyan őrült egysorosokat, mint: „Néhány köcsög mindig megpróbál korcsolyázni a hegyoldalon”, vagy „Mondd meg neki, hogy ez egy nyílt vadászidény minden balfaszra”. De most legalább megvan az eredeti, és mivel 25 éve jelent meg, soha nem volt még jobb alkalom, hogy újra megnézzük.
Ha még többet szeretnél megtudni, nézd meg a közelgő Marvel-filmeket és -sorozatokat, amelyeknek a radarodon kell lenniük.