Kitty Green rendezőnő, aki nem fikciós játékfilmes debütálása, a The Assistant (Az asszisztens) című indie #MeToo-dráma nemzetközi elismerést kapott sikerén felbuzdulva úgy érezte, hogy haza kell mennie. Az ausztrál filmrendező a filmes iskola elvégzése óta mindig is szeretett volna filmet készíteni hazájában, de a lehetőség, hogy visszatérjen Down Underbe, sosem adódott… egészen mostanáig. Green azonban nem egyedül indult oda – Julia Garner színésznő is vele tartott.
Azt hiszem, valószínűleg azért vonzott ide a téma, mert úgy gondoltam, hogy Julia is részese lehet.
A díjnyertes Ozark sztárja mély köteléket alakított ki Greennel, miközben az Asszisztens című filmben dolgozott, amelyben Garner egy fiatal nőt alakított, aki egy filmgyártó cégnél dolgozik, és aki egyre inkább ráébred az őt körülvevő alattomos visszaélésekre. Green tudta, hogy bármit is csináljon a továbbiakban, annak a színésszel együttműködve kell történnie, ahogy azt a GamesRadar+-nak el is magyarázta: „Nagyon jól dolgozunk együtt. Bemutatok neki valamit, megkérdezem, hogy bele akar-e merülni velem, és ő mindig benne van. Bármire képes, hiszen annyira rátermett. Sosem kell aggódnom, hiszen mindig sikerül neki. Azt hiszem, valószínűleg azért vonzott a téma, mert úgy gondoltam, hogy Julia is a részese lehet.”.
Ez a téma, amelyre Green utal, a legújabb filmje, a The Royal Hotel története, amely két fiatal amerikai hátizsákos utazót követ, akik egy távoli ausztrál kocsmában vállalnak munkát, hogy némi pluszpénzt keressenek. Ott azonban Hanna (Garner) és Liv (Jessica Henwick) szembesül egy olyan helyzettel, amely a helyi zabolátlan férfiaknak köszönhetően gyorsan kicsúszik az irányításuk alól.
Állást foglalnak
(Képhitel: Universal Pictures)
A rendező Pete Gleeson Hotel Coolgardie című dokumentumfilmje alapján készült filmet Green azóta gondolkodik ezen a projekten, amióta először látta azt a filmet, miközben zsűritagként dolgozott egy ausztrál filmfesztiválon 2017-ben. Mint elmondta, az a dokumentumfilm két kulcsfontosságú okból hívta fel rá a figyelmét: „Még sosem láttam az Outbacket így ábrázolva, női szemszögből, és a kultúrát megismerni próbáló külföldiekkel. Emellett a filmekben gyakran előfordul, hogy női hátizsákos utazók halnak meg, ez egy horrorfilmes trópus. Olyasmit akartam készíteni, ami ezt megkérdőjelezi, és inkább a barátságot, az erőt és az identitást nézi”.
Green szándékának részeként, hogy megszegje a szabályokat és felforgassa a sztereotípiákat, filmje a dokumentumfilmtől meglehetősen eltérően végződik, és biztosan nem az, amire a közönség számít. Valójában a befejezés némi visszatetszést váltott ki, különösen a férfi nézőkből, ahogy Green megjegyzi, de ő továbbra is kitart döntése mellett: „A dokumentumfilmnek nagyon komor a vége, és én a saját verziónkat akartam megcsinálni. Számomra fontos volt, hogy a lányok győztek, vagy legalábbis kiálltak. Tudom, hogy ez egy kicsit pimasz és felbosszantja az embereket, mint ahogy a Letterboxd-on is volt néhány férfi kritikusunk, akik szerint a lányok túl messzire mennek. Azonban az egész film erről a viselkedésről szól, ami soha nem lépi át ezt a határt, és mivel nem lépi át, az emberek úgy gondolják, hogy a lányoknak nem kellene kiállniuk a végén. De mi büszkék vagyunk rá, hiszen azt mondja, hogy nem kellene eltűrnünk ilyesmit.”
Büszkék vagyunk rá, mert azt mondja, hogy nem szabadna eltűrnünk ilyesmit.
Ahelyett, hogy arra összpontosítana, hogy a lányok túlélik-e ezeket az eseményeket, ami egy horrorfilmre jellemző, a The Royal Hotel inkább azt a kérdést teszi fel, hogy egyáltalán át kell-e élniük mindezt. A kérdés nem az, hogy megússzák-e, hanem az, hogy meg kell-e tenniük. A feszültség késhegyre menő táncában gyakran nem világos számunkra, hogy a helyi férfiak megjegyzései vajon viccek vagy fenyegetések, a férfi agressziót vizsgálva. A két főszereplőnk pedig nagyon különböző reakciókat ad, ami Green számára az ilyen helyzetek valóságát képviseli a nők számára: „Mindketten próbálják kitalálni, hogy biztonságban vannak-e. Liv sokkal kényelmesebb és elfogadja ezeknek az embereknek a megtört állapotát, míg Hanna sokkal óvatosabb. Ez egy olyan harc, amit nőként vívunk ezekben a terekben, miközben próbálunk rájönni, hogy mi a helyzet. Azt is szerettük volna biztosítani, hogy ezek a férfiak ne legyenek kétdimenziós gonosztevők – valódiaknak és hiteleseknek kellett lenniük. Mindegyiküknek megvannak a gyengeségei, ami azt jelenti, hogy amikor megpróbálnak kapcsolatot teremteni ezekkel a lányokkal, szerencsétlenül elbuknak. Mindannyian a kapcsolatot keresik.”.
Lost in translation
(Képhitel: Universal Pictures)
Hogy segítsen életre kelteni a férfi karaktereket, Green a férfi társíróval, Oscar Reddinggel dolgozott együtt a forgatókönyvön. Az ő közreműködését létfontosságúnak nevezi: „A nyelv nagyon fontos volt, ezért Oscarral dolgoztam együtt, aki Ausztráliából származik, és még mindig ott él. Együtt találtuk ki, hogy olyan dolgokat hozzunk be, amiket a saját életünkben hallottunk – szép egyensúlyt teremtettünk, ami valóságosnak tűnt, de nem túlságosan megírt. Erre szükségem volt, amikor aláírtam, mivel egy ideje nem töltöttem sok időt kocsmákban, így szükségem volt valakire, aki kölcsönadja ezt a hangot. Harcoltunk a forgatókönyvért, ami segít, mivel ez a harc magában a forgatókönyvben is benne van – a lányok és a város között.” A forgatókönyvben is.
Ez a csata sok gondolkodnivalót ad, kihívás elé állítja a nézőket, ahogyan azt Az asszisztens is tette. Green még nem tudja, hogy mit fog csinálni legközelebb, bár van néhány ötlet, ami fortyog, de két dolog biztos: újra együtt akar dolgozni Garnerrel (természetesen), és mint mindig, most is provokálni fogja a nézőket. Mi már most alig várjuk.
A The Royal Hotel november 3-án kerül a brit mozikba.
Ha még több közelgő filmre érdemes odafigyelned, nézd meg ajánlásainkat.