A legenda szerint a 26. alagsori emeleten kincsek vannak. Amikor 2013-ban először felfedeztem a Legend of Dungeont, az alapfeltevése egyszerűnek tűnt. Menj lefelé a 26 szintes, procedurálisan generált szinteken keresztül, küzdj meg egy rakás fantasztikus rosszfiúval, szerezd meg az aranyat, és juss vissza a felszínre sértetlenül. Könnyű, nem igaz?
Ahogy a fenti főcímből valószínűleg már kiderült: ez egyáltalán nem volt egyszerű. Ahogy a nehezebb úton (a halál által, újra és újra és újra és újra) rájöttem, sokkal több volt ebben a barlangokban kúszó roguelike-ban, mint amire valaha is számítottam. Mert míg az ellenségek között a korai ajtókban a műfajban megszokott denevérek, zombik, goblinok és orkok vannak, a későbbi szinteken a minotauruszoktól kezdve a cicakísérteteken át a Kaszásokig, a Kaszásokig, a Méregvarázslókig, a Kígyóvarázslókig, a vámpírokig (akik humanoid alak és denevérrajok között ingáznak), a Lich királyokig (akik csontvázak hordáit idézik), a fizikát meghazudtoló Egyszarvúakig, magáig az ördögig és egy óriáskoponyáig, aki a leírás szerint „a mágikus képességek abszolút csúcsa”.
Ha hozzávesszük azt a tényt, hogy nincs két egyforma futás, és azt a tényt, hogy a Legend of Dungeon néhány brutálisan kíméletlen permadeath mechanikával működik, akkor igen, gyorsan a szarban találod magad evező nélkül. Olyannyira, hogy több mint egy évtizeden át próbáltam legyőzni, de egyszer sem jutottam a közelébe. Az, hogy egy több mint 10 éves játékról lelkendezem, önmagában is lehetne egy cikk, de a történet legérdekesebb része nem az, hogy a Legend of Dungeon milyen kihívást jelent – hanem az, hogy a fejlesztője, RobotLovesKitty egy erdei faházban készítette a játékot, 4G-s mobiltelefon-adatokat használva.
Éjszaka(k) az erdőben
(Kép hitel: RobotLovesKitty)GATEWAYS
(Kép hitel: The Game Kitchen)
Két kedvenc metroidvania játékom is megjelent az elmúlt évben – és alig értettem egy szót is a történetükből
Igen, jól olvastátok. A Calvin Goble és Alix Stolzer fejlesztőduó, mondjuk úgy, hogy szokatlan életvitelű, a játékfejlesztő stúdióval találkozó életviteléről már évekkel ezelőtt írtam testvérlapunk, a PC Gamer számára – feltárva, hogy a kétszemélyes indie csapat hogyan cserélte el manhattani lakását egy vermonti erdei faházra. Ennek során a páros lemondott a sokunk által természetesnek tartott mindennapi otthoni luxusról (nem utolsósorban az azonnali melegvízről) egy 350 négyzetméteres, célzottan épített otthonért, amely nyolc láb magasan a földtől, házi készítésű napelemekkel működik, és egy nagyon is valóságos és nagyon is gonosz fekete medvékkel közös térben található.
A 2015-ös interjút teljes egészében elolvashatja a fenti linkre kattintva, de Goble és Stolzer döntését, hogy felállnak, elsősorban a karriercélok és a hatékonyság vezérelte. 2011-ben Goble és Stolzer is teljes munkaidős karrierre törekedett a játékfejlesztés területén, és mivel barátaik már hasonló, megfizethetőbb életkörülmények közé költöztek, a páros látta, hogy a távolról való életnek kívülről nézve mi az értéke. Néhány évvel a költözés után a 4G-s mobilinternet és egy sikeres Kickstarter-kampány – amely 5000 dollárt kért, de 32 999 dollárt kapott – kombinációja hozta el a Legend of Dungeont a világra; kezdetben a Steam Greenlight kezdeményezésén keresztül, majd 2013 végén a Valve digitális áruházában jelent meg.
Ekkor fedeztem fel. Az igazat megvallva, a Legend of Dungeon azóta is kísért. Zseniális, brutális, szívmelengető és szívszorító; az egyik legfantasztikusabb játék, amit a Steam könyvtáramba letöltöttem, ugyanakkor könnyen az egyik legfrusztrálóbb is. Több mint egy évtizedet töltöttem azzal, hogy megpróbáljam feltörni, de egyszer sem jutottam közel ahhoz, hogy végignézzem a stáblistát.
(Kép kredit: RobotLovesKitty)
„És tudod mit? Imádom. Minden szerencsétlen futás izgat, mert mi van, ha a következő lesz *az* egy?”
Igazából meg sem tudnám mondani, hányszor próbáltam már visszavezetni a 26. emeleti kincset a felszínre, és akár hónapokig is el tudok menni anélkül, hogy megpróbálnám – minden egyes szerencsétlen zarándoklatot háttérbe szorítok abban a homályos reményben, hogy a távolság segít majd erősebben visszatérni. De ez sosem sikerül. Ha valaha is lejutok az utolsó emeletre (ami, bevallom, nem túl gyakran fordul elő), a feljutáskor mindig lemészárol a fentebb bemutatott bevásárlólistán szereplő gazemberek valamelyike.
És tudjátok mit? Imádom. Minden szerencsétlen sorsú futás izgat, mert mi van, ha a következő lesz az? Eddig még sosem volt ilyen, és nem is vagyok benne biztos, hogy valaha is szeretném, ha így lenne. Mi lesz akkor a kedvenc játékom, amikor a több százas Steam-könyvtáramat bámulom, és nem tudom eldönteni, hogy mit játsszak? Ezt az eredményt jobban szeretném elkerülni, mint ezer Poison Warlockot vagy egy két méter magas, 400 kilós vermonti erdei fekete medvét. Ha kedvet kaptál a Legend of Dungeon kipróbálásához, most megteheted. És ha sikerül a kincsekkel visszatérned, tartsd meg magadnak, mert nem akarom tudni.
Nézd meg a legjobb roguelike-okat, amikkel ma játszhatsz.