Néhány évvel ezelőtt lehetőségem volt játszani a Harold Halibut rövid demójával, egy olyan játékkal, amelyről korábban nem is hallottam. Ez egy távoli lehetőség volt, a Tribeca Games Festival része, és ezért azonnal és nyilvánvalóan béna volt, még mielőtt a korai verziókra jellemző különböző hibák bekúsztak volna. Mégis a játék stop-motion esztétikája, fizikai díszletei és száraz humora már az első pillanattól kezdve úgy megfogott, ahogyan kevés dolog tette ezt eddig. És most, hogy végre játszottam a Harold Halibut egy olyan verziójával, amely olyan közel van a megjelenéshez a saját számítógépemen, azt hiszem, joggal mondhatom, hogy korábbi rajongásom megérdemelt szerelemmé vált.
Az egyetlen fenntartásom itt az, hogy természetesen szeretem a Harold Halibutot. Személy szerint inkább vonzódom a túlságosan ambiciózus művekhez, amelyek talán itt-ott megbotlanak, mint a technikailag tökéletesekhez, amelyekből hiányzik az a bizonyos szenvedély. Én minden egyes alkalommal szívesebben veszem a bukfencet, mint a buntot, és az, hogy a fejlesztő Slow Bros. több mint egy évtizedet töltött azzal, hogy megpróbáljon egy kalandjátékot fizikai modellekkel és díszletekkel felépíteni, abszolút az előbbi, függetlenül attól, hogy mit gondolsz a végeredményről.
A Harold Halibut a szíve mélyén egy kalandjáték. Nem egészen point-and-click, hiszen 3D-s térben düböröghetsz, de funkcionálisan az emberekkel való beszélgetésről, rejtvények/problémák megoldásáról és különböző napi feladatok listájának kipipálásáról szól, amelyek a halak etetésétől kezdve a 3D-s nyomtató megjavításáig terjednek, ami látszólag el sem romlott – a fickó csak azt akarta, hogy sokkot kapj, ha megérintesz egy szikrázó drótot benne.
Go motion
(Kép hitel: Slow Bros.)INDIE SPOTLIGHT
(Kép hitel: Raw Fury)
Szereted az indie játékokat? Nézd meg heti Indie Spotlight rovatunkat, ahol nagyszerű, kevésbé ismert gyöngyszemeket találsz, amikkel most azonnal játszhatsz.
Ami azt illeti, hogy a fizikai modellek szkennelései mind kölcsönhatásba lépnek egymással, tekintve, hogy a játékosnak jelentős kontrollja van a Harold felett, a rövid verzió az, hogy mindez jobban működik, mint azt várnád, miközben időnként egyértelmű zökkenőket is okoz. Harold lába például egyértelműen nem egészen pontosan érinti a lépcsőt, amikor felmászik rajta, és egy előre-hátra lengő WC-ajtó egy kedves kis érintés, amíg a játékosok fel nem állnak rá, és gyorsan előre-hátra nem mozdulnak, és nem küldik el vadul a fürdőszobában, mielőtt visszacsapódna az eredeti helyzetébe.
Néhány évvel ezelőtt lehetőségem volt játszani a Harold Halibut rövid demójával, egy olyan játékkal, amelyről korábban nem is hallottam. Ez egy távoli lehetőség volt, a Tribeca Games Festival része, és ezért azonnal és nyilvánvalóan béna volt, még mielőtt a korai verziókra jellemző különböző hibák bekúsztak volna. Mégis a játék stop-motion esztétikája, fizikai díszletei és száraz humora már az első pillanattól kezdve úgy megfogott, ahogyan kevés dolog tette ezt eddig. És most, hogy végre játszottam a Harold Halibut egy olyan verziójával, amely olyan közel van a megjelenéshez a saját számítógépemen, azt hiszem, joggal mondhatom, hogy korábbi rajongásom megérdemelt szerelemmé vált.
Az egyetlen fenntartásom itt az, hogy természetesen szeretem a Harold Halibutot. Személy szerint inkább vonzódom a túlságosan ambiciózus művekhez, amelyek talán itt-ott megbotlanak, mint a technikailag tökéletesekhez, amelyekből hiányzik az a bizonyos szenvedély. Én minden egyes alkalommal szívesebben veszem a bukfencet, mint a buntot, és az, hogy a fejlesztő Slow Bros. több mint egy évtizedet töltött azzal, hogy megpróbáljon egy kalandjátékot fizikai modellekkel és díszletekkel felépíteni, abszolút az előbbi, függetlenül attól, hogy mit gondolsz a végeredményről.
A Harold Halibut a szíve mélyén egy kalandjáték. Nem egészen point-and-click, hiszen 3D-s térben düböröghetsz, de funkcionálisan az emberekkel való beszélgetésről, rejtvények/problémák megoldásáról és különböző napi feladatok listájának kipipálásáról szól, amelyek a halak etetésétől kezdve a 3D-s nyomtató megjavításáig terjednek, ami látszólag el sem romlott – a fickó csak azt akarta, hogy sokkot kapj, ha megérintesz egy szikrázó drótot benne.
Go motion
(Kép hitel: Slow Bros.)INDIE SPOTLIGHT
(Kép hitel: Raw Fury)
Szereted az indie játékokat? Nézd meg heti Indie Spotlight rovatunkat, ahol nagyszerű, kevésbé ismert gyöngyszemeket találsz, amikkel most azonnal játszhatsz.
Ami azt illeti, hogy a fizikai modellek szkennelései mind kölcsönhatásba lépnek egymással, tekintve, hogy a játékosnak jelentős kontrollja van a Harold felett, a rövid verzió az, hogy mindez jobban működik, mint azt várnád, miközben időnként egyértelmű zökkenőket is okoz. Harold lába például egyértelműen nem egészen pontosan érinti a lépcsőt, amikor felmászik rajta, és egy előre-hátra lengő WC-ajtó egy kedves kis érintés, amíg a játékosok fel nem állnak rá, és gyorsan előre-hátra nem mozdulnak, és nem küldik el vadul a fürdőszobában, mielőtt visszacsapódna az eredeti helyzetébe.
A Harold Halibutnak olyan fizikai és tapintható jellege van, amit nehéz túlbecsülni. Ez nyilvánvalóan a játék egyik nagy aspektusa, és ez már az első pillanattól kezdve egyértelmű, de még így is más dolog ezt ténylegesen megtapasztalni. Minden apróságnak van textúrája, minden modellnek vannak varratai és így tovább. A környezet fantasztikus, és faramuci, de sosem érezzük úgy, hogy Harold Halibut bármi más lenne, mint realisztikus.
Egy-egy jelenet lejátszódását nézve olyan érzésünk van, mintha az animátorok éppen a felvételen kívül lennének, és arra várnának, hogy egy új szájat cseréljenek be, hogy a párbeszéd egy újabb másodpercnyi részét rögzíthessék. Ez nem teljesen igaz, de folyamatosan ezt az érzést kelti, ami már önmagában is nagy teljesítmény. Nem a fotórealizmusra törekszik semmilyen mércével, de a vér, verejték és könnyek, amik Harold és világának valódi megalkotására irányulnak, folyamatosan kifizetődőek. Nem véletlenül van külön gomb a nagyításhoz, amivel a legapróbb részleteket is megnézheted.