A Netflix számára nem idegen az igaz történetek elmesélése (a Maestro, Nyad és Rustin csak három, a streamingszolgáltató által nemrégiben kiadott életrajzi film), de a Society of the Snow új léptékkel és hatókörrel gazdagítja a műfajt.
A film az 1972-es andesi repülőgép-katasztrófa eseményeit mutatja be, amikor az uruguayi Montevideóból a chilei Santiagóba tartó 45 utast szállító repülőgép lezuhant a dél-amerikai hegységben. A túlélők 72 napot töltöttek a hegyekben rekedve, dacolva a lavinákkal, a kitettséggel, a fagyos hőmérséklettel és a nagy magassággal, végül kannibalizmushoz folyamodtak, hogy életben maradjanak.
J. A. Bayona rendező, akinek korábbi munkái között szerepel a 2004-es indiai-óceáni szökőárról szóló The Impossible című katasztrófafilm és a Jurassic World franchise második része, a Bukott királyság is, a Havasok társadalma a rendező első spanyol nyelvű filmje a 2007-es debütálása, Az árvaház című horrorfilm óta. Bayonával a Netflix központi londoni irodájában ültünk le beszélgetni a tragédia túlélőivel való együttműködésről, a baleset helyszínén való forgatásról és sok másról.
Az alábbi interjút a hosszúság és az érthetőség kedvéért szerkesztettük.
(Képhitel: Netflix)
GamesRadar+: Mi vonzott téged ehhez a témához? A The Impossible után több túlélőfilmet akartál készíteni?
J. A. Bayona: Soha nem terveztem, hogy A lehetetlen után újabb túlélőfilmet csinálok, de emlékszem, hogy a Society of the Snow című könyv akkor jelent meg, amikor a The Impossible forgatására készültem, elolvastam, és megfogott. Nagy hatással volt rám, és segített megérteni, mi játszódik le A lehetetlen szereplőinek fejében. Annyira lenyűgözött a terjedelme, a mérete, és spirituális, emberi és filozófiai szinten még a Lehetetlennél is nagyobb volt. Nagyon lenyűgözött a könyvben az élők és a holtak közötti kapcsolat. Volt már a könyv és az Alive című film, amely inkább a túlélők történetére koncentrált, de ez a könyv inkább arra összpontosított, ami történt.
Az Alive egy hollywoodi film, ezért fontosnak tartotta, hogy spanyol nyelven és latin-amerikai szereplőkkel mesélje el a történetet?
Nagyon szerettem volna a történetet a lehető legrealisztikusabb és legtiszteletreméltóbb módon elmesélni. Számomra nagyon fontos volt megragadni az akkori társadalmi-politikai kontextust, hogy megértsük, hogyan viselkedtek a hegyekben – ez egy olyan történet, amit nem lehet elmesélni a kontextus nélkül. És számomra egy másik nyelvvel való kezdés már a kezdetektől fogva elrontotta volna ezt a megközelítést.
A könyv, amelyen a filmje alapul, interjúkat tartalmaz a túlélőkkel, de a csapata saját interjúkat is készített velük. Milyen volt ez?
Mindig is nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy ezt a filmet nemcsak a túlélők, hanem az elhunytak családjainak közreműködésével is le tudtuk forgatni, ezért le akartam ülni velük, és a lehető legtöbb információt megszerezni. A forgatáson végig mellettem volt [a Hó Társasága szerzője] Pablo Vierci, aki konkrét kérdéseket tett fel neki a kultúráról, a kontextusról, így megszállottja lettem ennek, hogy a valóságot megörökítsem. Számomra nagyon fontos volt, hogy megteremtsem ezt a magával ragadó élményt, amely a nézőket abba a síkba helyezi, és érezteti velük, hogy min mentek keresztül. Ezáltal empátiát teremtünk, és ezen keresztül megérthetjük, hogy mit tettek. Számomra ez volt a cél. Pontosan ezt teszi Numa [az egyik utas, akit Enzo Vogrincic RoldÁn alakít] narrátorként: belehelyezi a nézőket abba a helyzetbe, hogy megértsék és elfogadják, amit tettek.
Hogyan tudtál eligazodni egy olyan film elkészítésében, ahol minden szereplő egy valós személy, és minden, amit látunk, valóban megtörtént? Volt ott bármilyen nyomás?
Általában, amikor az ember forgatókönyvet ír, megpróbálja a történetet a lehető legmozgalmasabbá és legérdekesebbé tenni. De ebben az esetben nem akartam megváltoztatni a valós eseményeket, hanem tényleg meg akartam érteni, hogy miért tették, amit tettek, mert szerintem ez sokkal érdekesebb. A színészeket nemcsak a túlélőkkel, hanem az elhunytak családjaival is kapcsolatba hoztuk, és lehetőségük volt arra, hogy folyamatosan kapcsolatban legyenek velük, így ha bármilyen kérdésük volt, felhívhatták és feltehették őket.
(Képhitel: Netflix)
Látta már valaki a túlélők közül a filmet, és elmondta a véleményét?
Öt nappal a velencei világpremier előtt elrepültem Uruguayba, és megmutattam a filmet az összes túlélőnek, a túlélők családtagjainak és az elhunytak családtagjainak, mindannyiuknak együtt. Nagyon megijedtünk – nemcsak mi, hanem ők is. Egyetlen sort sem olvastak a forgatókönyvből, így nem tudták, mit várhatnak a filmtől. De végül azt hiszem, a reakció nagyon pozitív volt. És nagyon lenyűgözött, hogy 50 év után először láttam az embereket együtt – hirtelen ott voltak mindannyian együtt, és nézték a filmet, megölelték egymást, és sírtak. Én megkönnyebbültem, de azok, akik biztosan jobban megkönnyebbültek, azok a túlélők voltak. Azt hiszem, ők tényleg nagyon örültek a filmnek.
Milyen volt a baleset helyszínén forgatni?
Nagyon nehéz megközelíteni. Az évnek abban az időszakában mentünk oda, amikor a gép lezuhant. Három napra van szükséged, hogy hozzászokj a magassághoz, így három napba telt, amíg odaértünk. A film nagy részét egy spanyolországi síparadicsomban forgattuk, így jó képet kaptam arról, milyen az a hely, aztán még kétszer elmentünk a színészekkel forgatni. Oda nem vihettünk nehéz dolgokat, se darukat, se bábukat. Olyan volt, mintha dokumentumfilmet forgatnánk. Nagyon óvatosnak kellett lennünk. Veszélyes hely volt – volt néhány lavina a forgatás alatt.
A hangdizájn számomra igazán kiemelkedett abból a szempontból, hogy a jelenetek nagy része mennyire zsigeri volt – szinte horrorfilmekre emlékeztetett. Van némi tapasztalatod horrorfilmek készítésében, ez is közrejátszott?
Amikor néhány túlélővel beszéltem, a félelem volt az, ami táplálta őket, és ami miatt folytatták. A félelem, hogy ott ragadnak, és soha többé nem látják a családjukat, ezért nagyon fontos volt, hogy a közönség is eljusson oda. A hangzás hatalmas kihívást jelentett, mert a hegyben nem voltak olyan elemek, amelyek hangot adtak volna ki. Emlékszem, beszéltem a hangtervezővel, aki azt mondta, hogy valószínűleg ez volt a legnehezebb film, amit valaha készített. Csak a repülőgép és a szél volt ott, így a film hangzás szempontjából gazdag volt, ami hatalmas kihívást jelentett.
Az egyik jelenet, ami igazán megragadt bennem, az volt, amikor a túlélők rádióadást hallgatnak, és megtudják, hogy a keresésüket lefújták – a színészekből átjön a kétségbeesés. Milyen volt ezt leforgatni?
Nagyon érdekes volt forgatni, mert a lencsék eléggé eltorzultak. Olyan lencsékkel forgattam, amelyeket még soha nem használtam. Úgy döntöttem, hogy a filmet majdnem úgy veszem fel, mint egy dokumentumfilmet, nagyon realisztikusan, de aztán volt valami, ami – csak az intuíciómra hallgatva – egyre furcsább, furcsább és bizarrabb lett. Emlékszem, az egyik túlélő azt mondta nekem: „A valóság nem elég, csak álmodni lehet”. Ez a jelenet nagyon tisztán megmaradt a fejemben. Sokat forgattunk, mivel rengeteget improvizáltunk. Minden színésznek szabadságot adtam, hogy úgy viselkedjenek, ahogyan azt a karaktereknek megfelelőnek érzik. Nagyon tetszik a hang abban a jelenetben – ahogy a híradó [műsorvezető] témát váltott, és elkezdesz egy csilingelő hangot hallani a rádióból, ami azt üzeni a közönségnek, hogy a világ megfordult, és ők magukra maradtak.
A Society of the Snow már streamelhető a Netflixen. Ha még többet szeretnél látni, nézd meg a többi legjobb Netflix-filmet tartalmazó válogatásunkat, amit érdemes felvenni a nézési listádra.