„Szia! Van egy kazettám, amit le akarok játszani.” Ezeket a mára legendássá vált szavakat David Byrne mindenféle bravúr nélkül ejti ki a Stop Making Sense című 1984-es koncertfilm elején, amihez az egyszerű rendezés is illik: a zenész egy egyszerű háttér előtt áll egy gitárral. Ám ahogy elkezd pengetni a Talking Heads „Psycho Killer” című klasszikus dalának ütemére, világossá válik, hogy a jelenet rideg egyszerűsége ellenére valami igazán különlegeset láthatunk.
Az elmúlt négy évtizedben nem volt titok, hogy a zenekar filmje mestermű, gyakran tartják a valaha készült legjobb koncertfilmnek. Az évek során sokan megközelítették, az LCD Soundsystem Shut Up And Play The Hits című filmjétől kezdve egy másik Byrne-filmig, az American Utopia-ig, de semmi sem érte el azt a magasságot, amit ez a korszakalkotó triumf felállított. Amikor azonban a BFI IMAX-ban nemrég lepergett a stáblista az A24 újonnan felújított kiadásának különleges vetítésén, új felismerés fogalmazódott meg bennem: a Stop Making Sense nemcsak a végső koncertfilm, hanem a végső moziélmény is.
Leégett a ház
(Képhitel: A24)
Ahogy Nicole Kidman mondja az AMC immár elhíresült reklámjában, a moziba a „varázslatért megyünk… nevetni, sírni, törődni… azért a leírhatatlan érzésért, amit akkor érzünk, amikor a fények elkezdenek elsötétülni, és olyan helyre megyünk, ahol még sosem jártunk”. Ez azonban nem csak arról szól, hogy elveszítsük magunkat magában a filmben, hanem arról is, hogy ezt a csodálatos élményt megosszuk a körülöttünk ülő idegenekkel. A nap végén az egész a közösségről szól, hiszen együtt zokogunk, együtt káprázunk el, és együtt nevetünk a sötétben a kényelemben. Így hát megkérdeztem magamtól – melyik vetítésen éreztem leginkább ezt a különleges kötődést? Nos, a válasz olyan egyértelmű volt, mint a nap – a Stop Making Sense, nem is egyszer, hanem kétszer.
Valójában nem is hallottam a filmről egészen 2014-ig, amikor önkéntesként dolgoztam a Leeds-i Nemzetközi Filmfesztivál 28. kiadásán. Szombaton a „Once In A Lifetime – A Day Of Classic Music Concerts” című egész napos rendezvényükön az ajtókat kellett kezelnem. A Leeds-i városháza teljesen átalakult, hogy fesztiválhangulatot teremtsen, és számos filmet mutattak be, köztük az 1991: The Year Punk Broke és az Awesome: I Fuckin’ Shot That című filmeket. A szokásos ülőhelyeket nyugágyak váltották fel, míg a hátsó részen egy bár volt, ahol utcai ételeket is kínáltak. A jegyek ellenőrzése után az önkéntesek maradhattak a filmekre, így az ajtó mellett lófrálva néztem a Beastie Boys-t, amint a képernyőn teszik a dolgukat.
De aztán elkezdődött a Stop Making Sense, és a teremben hirtelen megváltozott a hangulat. A közönség tagjai elkezdtek énekelni, együtt kopogtatták a lábukat Byrne-éval, és hamarosan a székeket a terem oldalára tolták, hogy helyet csináljanak a táncnak. Nemcsak maga a film, hanem a tömeg reakciója is lenyűgözött – végül valaki észrevette, hogy a sarokban ringatózom, és belerángatott a tömegbe. Az egész városháza egységben mozgott – nem számított, hogy ki vagy abban a teremben, mindenki összekapcsolódott, és osztozott az eufória érzésében. Olcsó dolog spirituális élménynek nevezni, talán még vallásosnak is, de egyszerűen ez volt az – szent közösség.
Egyszer az életben
(Kép hitel: A24)
Azóta is úgy gondolom, hogy az élmény egyszeri volt. Nos, ez egészen a múlt heti BFI IMAX különvetítésig így volt, ahol egy tömött, idegenekből álló tömeget hozott össze ismét a Stop Making Sense. Akárcsak korábban, most is volt éneklés, tánc és öröm, ahogy mindannyian éreztük a felemelő érzést. Egyszer csak azért fordultam meg, hogy szemtanúja legyek a mögöttem ülő tinédzserpárnak, akik boldog könnyekkel a szemükben énekelték együtt a „Take Me To The River”-t.
A Stop Making Sense megtekintésekor minden érzékszervünk beindul. Ezt a remaster is fokozta, még élénkebbé téve a filmet, mint korábban. Az új hangkeverés lehetővé teszi, hogy ha akarsz, ráhangolódj egy-egy hangszerre, Chris Frantz dobjaitól Tina Weymouth basszusgitárjáig. Láthatod az izzadsággyöngyöket, amelyek Byrne arcáról csurognak le, ahogy a színpadon rohangál abban a híres túlméretezett öltönyben – amely az IMAX-en még soha nem tűnt nagyobbnak. Soha nem felejtem el, ahogy Spike Lee moderátor a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválról közvetített vetítés Q&A során a „kövér öltöny” két, egyszerű szót kiáltja a zavart Byrne-nek.
A Stop Making Sense remasterének megtekintése az éljenző tömeggel a múlt héten arra emlékeztetett, hogy miről is szól valójában a mozi – az összetartozásról. Ez egy nagyon különleges film, sok okból, de számomra a közösség érzése, amit létrehoz, az teszi olyanná, amit kincsként kell megőrizni – ez tiszta mozi. 40 év elteltével is ugyanolyan, mint amilyen volt, és minden bizonnyal még évtizedekig fel fogja gyújtani a házat. Van valakinek kérdése?
A Stop Making Sense már látható az IMAX mozikban az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban. Az általános bemutató szeptember 29-én lesz.
Ha szeretnéd tudni, mi mást tartogat még az év, nézd meg a 2023-as év összes fontos filmbemutatóját tartalmazó kalauzunkat.