Bizonyos szempontból az Arknights: Endfield feltűnően szorosan követi a Genshin Impact nyomdokait. Mindkét játékkal egy befutott gacha fejlesztő egy sokkal ambiciózusabb nyílt világú RPG-re váltott, amely nagyobb eséllyel vonzza a hardcore játékosokat, akik nem annyira lelkesednek a mobiljátékokért. De itt véget is érnek a főbb hasonlóságok. Ahogy az Endfield legutóbbi technikai tesztjén megtudtam, világa és harcai nagyon különböznek a Genshinétől, és ami még fontosabb, egy egész második játék – egy váratlanul mély Factorio-stílusú bázisépítő – van a tarsolyában.
Az Endfield annyira különbözik a Genshintől, hogy talán a legjobb esélye van arra, hogy érdemben versenyezzen vele azáltal, hogy az Arknights, a fejlesztő rendkívül népszerű tower defense gacha játékán kívül is jelentős közönséget talál magának. A tesztidőszakom alapján lehet, hogy a megjelenéskor én is a közönség közé tartozom, mert sokkal jobban szeretem ezt a játékot, mint gondoltam volna.
Ez egy gacha játék, rendben.
(Kép hitel: Hypergryph)
Hatalmas irigységgel tekintek azokra az emberekre, akik pontosan a videojátékos Venn-diagram közepén találják majd magukat, amit a fejlesztő Gryphline itt létrehozott. Vannak játékok, amelyeket egyszerűen csak úgy érzed, hogy neked találtak ki, és az Arknights, a nyílt világú játékok, az RPG-k, a gacha mechanika és a bázisépítők rajongói számára az Endfield úgy fog illeni, mint egy testre szabott öltöny. Mint valaki, aki szereti az RPG-ket, szereti a nyílt világú játékokat, tudja élvezni a bázisépítést, tolerálja a gacha mechanikát, és csak hírből ismeri az Arknightsot, nekem langyosabb elvárásaim voltak.
Az Endfield története tökéletesen megfelel ezeknek az elvárásoknak azzal, hogy amnéziás hülyeséggel nyit, amire már egy hét után is nehezen emlékszem. Az Endministrator szerepében játszol – még mindig nem vagyok benne biztos, hogy szeretem vagy utálom ezt a nevet -, aki frissen és sietve ébredt fel úgy, hogy az emlékeid nagy részét hátrahagytad a kis krio alvókamrádban. Alapvetően te vagy az Endfield Industries mágikus szerelőnője (vagy embere, attól függően, hogy melyik főhőst választod), aki arról a misztikus képességéről híres, hogy azonnal épít és javít dolgokat, ami nekem igazából tetszik, mint egy buta, de szórakoztató módja az alapépítési mechanika kanonizálásának. De eddig, talán azért, mert nincs Arknights-tapasztalatom, nem igazán érzem, hogy befektetnék a szereposztásba vagy a világba. Ez azt jelenti, hogy hajlamos vagyok kötődni azokhoz a karakterekhez, akik erősek és szórakoztatóak, így valószínűleg úgyis megtalálnám a kedvenceimet a játék SSR-ritkaságok között.
(Kép hitel: Hypergryph)
A technikai teszt húsa sokkal lebilincselőbb volt, mint a világ, olyannyira, hogy még mindig kicsit szomorú vagyok, hogy vége és nem játszhatok tovább. Egyelőre makacsul figyelmen kívül hagyva a történetet, az Endfieldet három fő játékelemre bontanám: a gacha grindre, a harcra és a bázisépítésre.
A korlátozott teszt során sajnos nem tudtam jól ráérezni a játék gazdaságosságára – vagyis arra, hogy mennyire könnyű vagy fárasztó új karaktereket húzni és a meglévőket fejleszteni -, így ez egyelőre kérdőjel marad. De őszintén szólva valószínűleg ez a rész fog leginkább változni a megjelenés előtt, így ez nem is olyan nagy meglepetés. A szokásos Arknightokat használva referenciaként, feltételezem, hogy a gacha bit rendben van. Úgy néz ki, mint a szokásos dolgok: fokozd a fegyvered, szinttel a képességeidet, és csapj fel néhány felszerelést (amelyek közül néhányat inkább kézműves, mint RNG-n keresztül farmolt, ami üdítő, miután évekig a Genshin ereklyékkel égett). De végtelenül izgatott vagyok a többi elem miatt, mert a gacha-mechanika a legjobb esetben is mindig is ártalmatlan lesz.
A „stratégiai elemek” nem túl jó kifejezés.
(Kép hitel: Hypergryph)
Örömömre az Endfield harcai olyanok, mintha a Xenoblade Chronicles 1 és 2 közötti középmezőnyben lennének – nem egészen olyan dinamikusak, mint a második egyelőre, de sokkal több minden történik bennük, mint az elsőben. Ez egy valós idejű 3D-s RPG, amely inkább a stratégiára, mint az akcióra hajlik. Nem hajtasz végre kombókat, mint például a Final Fantasy 16-ban vagy a Tales of Arise-ban; az alaptámadások használatához tartsd lenyomva a támadás gombot, hogy a fegyvered normál lendületeivel automatikusan eltaláld a legközelebbi ellenséget. Ha ez unalmasan hangzik, akkor azért van, mert az is. Ezért a mélység a party-rendszeren keresztül kerül a játékba, és ez átkozottul jól működik.
A csapatod négy tagja lényegében a hotbarodon lévő képességekként működik. Amikor például megérintem az Endministrator billentyűjét, az idő megáll, és az alapértelmezett képességének lineáris AoE-jelzője feljön. Úgy célzok vele, hogy a lehető legtöbb ellenséget eltalálja, majd hagyom, hogy elszálljon, és elaprózza mindazok tántorgásmérőjét, akiket eltalálok, és előkészíti a következő alaptámadásomat, hogy egy csomó extra sebzést okozzon. Onnan pedig követhetem egy másik párttag képességével, például a drakónikus humanoid Chen Qianyu – egyébként ebben a játékban szinte mindenkinek állati vonásai vannak, például szarvak, bolyhos fülek vagy pikkelyes farok – felütő mozdulatával, aki a levegőbe lövi az ellenséget, hogy megzavarja a bejövő támadásokat.
Néhány karakter (talán az összes karakter, de ezt még nem tudom biztosan) rendelkezik alternatív képességekkel, amelyeket be lehet cserélni. Az Endministrator lineáris képessége helyettesíthető egy lándzsával, amely egy kis kúp AoE-vel végződik, és ezt használhatod a sebzés kiosztására, miközben át is pozicionálhatod magad, hogy kikerüld az ellenséges AoE-jelzőket. Hasonlóképpen, a végső képességet úgy töltöd fel, hogy meghatározott számú alkalommal használod a képességedet, ami egyfajta proxy cooldown, míg a képességeknek hagyományos, másodpercenkénti cooldown-juk van. Az Endministrator végső ereje egy hatalmas félkör alakú AoE, amely extra megtorpanást és sebzést okoz, így hasznos a csoportok irányításában.
A harc gyorsan a tömegkontroll, az AoE-jelzők összehangolása és elkerülése, valamint a képességek minél hatékonyabb láncolása keverékévé válik. Bizonyos debuffok kombinálásával nagyobb sebzést okozhatsz, vagy energiagömböket hozhatsz létre, amelyeket felrobbanthatsz a súlyos találatokhoz, és ez sokkal hatékonyabb módja a harcnak, mintha csak a lehűlésen kívüli képességeidet pörgetnéd. Néhány képességet azért is szeretnél megmenteni, hogy megszakítsd a főnökök vörös gyűrűs speciális támadásait. Van egy bizonyos fokú szekvencia az Endfieldben, amely élénkíti a harcokat, és alig várom, hogy elméletileg több egységgel a rendelkezésemre álló pártokat készítsek.
Az Endfield Industries iparának beillesztése
(Kép hitel: Hypergryph)
Hogy őszinte legyek, nem tudom, miért töltöttem annyi időt azzal, hogy a nyílt világú RPG részről dumáltam, amikor ez az egész csak egy füstölgő paraván az igazi szarsághoz: a bázisépítéshez. Nem lehet ezt másképp mondani; az Endfield egy pont után egyenesen Factorióvá változik, és engem teljesen váratlanul ért. A nyersanyagokat az egyedi kötélpályákkal összekötött távoli bányászcsomópontokból gyűjtöd be (mesés kiegészítő egy nyílt világú játékban), finomítod és feldolgozod a dolgokat az adott gépeken, majd elküldöd őket a futószalagokon, hogy új alkatrészeket készítsenek belőlük, amelyekből még több nyersanyagot feldolgozó gépek lesznek. Költségvetést készíthetsz és irányíthatod az áramot, hozzárendelheted a be- és kimeneteket, és mindenféle ércet felhalmozhatsz. Egyre feljebb és feljebb és feljebb emelkedik a mérnöki munkád, egy örökmozgó gépezet, amelyet a gyűjtés és tökéletesítés rendíthetetlen ösztöne hajt.
Először azt hittem, hogy ez csak egy aranyos kis minijáték lesz, talán egy módja annak, hogy automatikusan megművelj néhány anyagot, amire a karakterek fejlesztéséhez szükséged lesz. De aztán láttam, hogy a tech-fa úgy bontakozik ki előttem, mint egy mélység, ami visszabámul, és rájöttem, hogy az Endfield nem szórakozik. Korábban komolyan mondtam, hogy egy egész másik játék van ebben a játékban. Jó pár órát töltöttem az első bázisom bütykölésével, ércek importálásával és futószalagos szerelőszalagok optimalizálásával, és egy csorba sem esett az Endfield technológiai fejlődésében. Nem hiszem, hogy teljesen felér majd az olyan prémium bázisépítőkhöz és gyárszimulátorokhoz, mint a Factorio, de egy ingyenes RPG – a pokolba is, egy ingyenes RPG tesztváltozatának – kiegészítő módjaként hihetetlenül jónak tűnik.
(Kép hitel: Hypergryph)
Nem tudom, hogy valójában mennyi crossover van a nyílt világú játékok, RPG-k, Arknights, base builderek és gacha-játékok rajongói között, de az Endfield két fő játékmenet-hurokja mindkettő elég szilárdnak tűnik ahhoz, hogy a játékosok széles körét a horgon tartsa. Még csak nem is vagyok a legnagyobb bázisépítő fickó, de még engem is beszippantott a játék ezen oldala. Az ötlet, hogy a Diet Factorio-t azért játszom, hogy a gacha erőforrás-grindet racionalizáljam – és ennek eredményeképpen sokkal jobban szórakozzak a grinddel -, olyasmi, amiről sosem tudtam, hogy szükségem van rá. Az Endfield az ötletek eklektikus keveréke, amiből még többet kell látnom, így nagyon szorosan követni fogom, ahogy a PS5-ös, PC-s és mobilos megjelenés felé halad.