„Mit keresünk itt már megint?” Ezt a kérdést teszem fel folyton a barátomnak, miközben felfedezzük a Redfallt annak minden furcsaságában. E sorok írásakor a tavalyi, kritikusok által elmarasztalt első személyű lövöldözős játék kétharmadán vagyunk túl, és még mindig fogalmam sincs, mi történik. Azt mondták, hogy van egy átfogó történet, amiben egy csapat tinédzser végzi a nehéz munkát a viszonylag haszontalan felnőttek helyett, akik a várat tartják. Ez szép és jó, de én nagyrészt csak azért vagyok itt, hogy lövöldözzek és szarságokat beszélgessek a haverommal.
Talán az állókép stílusú hangos „vágóképek” miatt, amelyek a teljes animáció helyett ülnek. Talán az a tény, hogy megszállottja vagyok Arkane stílusos goth-chic vámpírjainak, és inkább nem ölném meg őket. Bármi legyen is az oka annak, hogy nem tudok belekeveredni a történetbe, be kell vallanom, hogy nagyon jól érzem magam a Redfallban, mint egy privát játszótéren, ahol lóghatok, most, hogy már tényleg működőképesre foltozták.
Vissza az utcára
(Kép hitel: Bethesda)Fangtastic
(Kép hitel: Larian Studios)
Tetszik vagy sem, a Redfall és a BG3 kétféle bizonyíték arra, hogy több vámpírra van szükségünk a videojátékokban.
A Redfall egy olyan játék, amit annyira vártam, de végül mégsem játszottam vele, miután már az első napon hallottam, hogy mennyire kategorikusan elromlott és vacak. A YouTube-on látott játékmenet-klipek és a főszerkesztőnk Redfall-értékelésében szereplő sivár tapasztalatai alapján még azelőtt beismertem a vereséget, hogy kipróbáltam volna. Nagyrészt egyetértek Sam véleményével – egy év elteltével a Redfall még mindig messze van attól, hogy a valaha volt legötletesebb FPS legyen, és egy maroknyi süteményes küldetésformát tartalmaz, amelyet egy ötlettelen történet támaszt alá.
De ami hiányzik az eredetiségből, azt egy olyan nevetséges világgal pótolja, amely véletlenül szatirikusra sikeredett. Elég, ha csak annyit mondok: nem azért játszom a Redfallal, mert jó játék, hanem azért, hogy kipróbáljam a középszerűség határait, és élvezzem a furcsaságot.
Először is: a karakterválasztás. Némi tanakodás után úgy döntöttem, hogy a telekinetikus médium Layla szerepében játszom, Rhys barátom pedig a zseniális fiú Devinder szerepében. Egyikünk sem vár sokat ettől a játéktól, de hamar belerázódunk a kényelmes, kiszámítható rutinba. Gyors utazás a térképen, harc a kultistákkal, vámpírok karóba húzása, majd gyors visszautazás a bázisra – az egész eléggé egyforma. A fegyverdobások looter-shooter megközelítése azt jelenti, hogy egy vámpír leporolása után még mindig minden egyes hamukupacot megnézek, annak ellenére, hogy a legtöbbjük csak jegygyűrűket vagy gyöngynyakláncokat kínál fel, hogy eladhassam őket haszonért. A legjobb fegyvereket a Rooks-tól lehet zsákmányolni, egyfajta felturbózott vámpírtól, amely levadászik téged, miután elég „különleges” vérszívót öltél meg. Tudod, hogy mikor jön egy Rook Storm, mert egy mérő felugrik, és figyelmeztet, hogy a „vámpír istenek figyelnek”. Ez pont annyira vicces, mint amennyire hangzik, mert milyen vámpíristenekről beszélsz, Redfall?
(Kép hitelesítés: Bethesda)
Nagyon jól érzem magam, amikor a Redfallt privát játszótérként használom, ahol lóghatok, most, hogy már tényleg működik.
A nevetés nem marad el, ahogy egyre jobban elmerülünk ebben a furcsa kisvárosban. Fagyott óceánokkal körülvéve és fából faragott NPC-kkel benépesítve élvezetes helynek bizonyul, ahol remekül lehet viccelődni. Amikor Layla-ként a földre nézek, rájövök, hogy nincs tényleges testem. Van egy bizarr bug, ami miatt karaktereink újra és újra elesnek és felállnak, amikor a védett házak körül sétálunk. Elborzadva nézzük, ahogy egy Bloodbaget (a Left4Dead Boomers robbanékony Redfall megfelelője) lényegében megfej egy furcsa szektás. Ja, és az egyik NPC egy kórházban szül, és végig a baseball sapkáját viseli – még akkor is, amikor a hordágyon fekszik.
Bizarrul hangzik, de ezek az apró furcsaságok és lappangó hibák azok, amik miatt a Redfall egyáltalán kiemelkedik számomra. A történet és a karakterek rendkívül felejthetőek, a környezetek pedig a saját trükkjük miatt kockáztatják a lustaság érzését – csak ennyi ködös, vörös égboltot bírok elviselni. A Redfall technikailag unalmas és nem lenyűgöző, igen, de ez valahogy csak kiemeli a kifinomult báját.
Ha úgy játsszuk, mint a Call of Duty-t vámpírokkal, a Redfall nagyon jó szórakozás lehet. Ami a többjátékos mókákat illeti, azt merem állítani, hogy valójában 2024-ben ajánlom a játékot. Egyedül játszani talán furcsa választás lenne; még ha az ellenség ereje és száma a parti méretének megfelelően skálázódna is, nem hiszem, hogy olyan jó móka lenne, ha nem lenne valaki a vonal másik végén, aki osztozhatna a furcsaságokban. Ami a stabilitást és a funkcionalitást illeti – két dolog, ami a megjelenéskor hiányzott -, a Redfall most már a legtöbbünk számára stabilan játszható. Számomra mentőöv volt, amíg vártam a Suicide Squad: Kill the Justice League szerverproblémáinak orvoslására, és ilyen ütemben valószínűleg azon ritka kevesek közé fogok tartozni, akik választásból befejezik a játékot.
Nézd meg a valaha volt legjobb FPS-játékokat néhány kevésbé vitatható opcióért, a Far Cry 3-tól a Destiny 2-ig.