A Helldivers 2 az elmúlt hónapok egyik kedvenc játékom. Izgalmas, jól megtervezett, megdöbbentően mély és magával ragadó játékmenetű. Emellett, hogy szakkifejezéssel éljek, kurva vicces is. Erre még a címlap előtt rájössz – a játék tompa, de lelkes bevezető jelenete a túljátszás, a nevetséges párbeszédek, a burkolt sötétség és a fizikai komédia remek kombinációja. A látványos geg, ahogy egy csapat tengerészgyalogos frusztráltan próbálja a zászlót egy idegen holttestébe dugni, mintha Iwo Jima lenne, hogy aztán amikor az végre felegyenesedik, a mellkasukkal döfködjék egymást, mindig megnevettet, amikor meglátom. Mindenképpen több olyan játékra van szükségünk, amelyet Verhoeven Starship Troopers című filmje ihletett, Heinlein helyett.
De ez mélyebb, mint a szatirikus propaganda és Brasch tábornok harsogó háttérdialógusa. A Helldivers 2 nem csak egy játék, ami viccesen viselkedik – viccesen is játszik. És ez olyasmi, amit manapság nem nagyon látni.
Nevetés a pálya széléről
(Képhitel: Sony)
Nem ritka, hogy a mainstream AAA-térben is találunk olyan játékokat, amelyekben viccek vannak, de ez nem ugyanaz, mintha egy vígjáték lenne. A Baldur’s Gate 3 például rengeteg viccet tartalmaz, de ezek csak egy elemei a tágabb egésznek, könnyed pillanatok, hogy a hangnem kiegyensúlyozott maradjon. A teljes mértékben komikus játékok sokkal ritkábbak – és miután a Forspokenhez hasonló játékokban a párbeszédeket nyilvánosan elpáholták, nem nehéz megérteni, hogy a stúdiók miért óvakodnak a bolondozástól. Gyakrabban csak egy vígjátéki karakter, egy finoman félreállított komikus figura – talán egy küldetés-vezető vagy kereskedő, esetleg egy hang a rádióban -, valaki, aki tud bölcselkedni, miközben a főszereplő ráncolja a homlokát, forgatja a szemét, és más, az örömnél fontosabb dolgokra koncentrál.
Tippek és trükkök a Helldivers 2 játékhoz
(Képhitel: Sony)
Szeretnél néhány olyan tanácsot, ami magához Braschhoz méltó? A Helldivers 2 tippjeinkkel előnyt szerezhetsz, 100%-ig garantáltan!*
*Nem garantált
Ha egy játék valóban a komédiára fókuszál – mint az Öngyilkos osztag, a Guardians of the Galaxy vagy a Borderlands -, ez a komikum ritkán terjed ki a tényleges játékmenetre. Nyilvánvaló, hogy a karakterek a harc közben kiabálhatnak poénokat vagy egysorosokat, de amit csinálnak, az valószínűleg nem különösebben vicces, általában hiperkompetens módon vágják át az ellenfeleket. Lehet, hogy egy előre animált takedown vagy finisher mozdulatot úgy hajtanak végre, hogy valakit megütnek egy kalapáccsal, vagy talán az egyik fegyverükbe van valami furcsaság beépítve – csevegnek veled, vagy táncoltatják a célpontjaikat -, de ez csak esztétika. Amikor Deadpool a Marvel Vs Capcom 3-ban a saját életerő sávjával veri el az ellenfelet, az mechanikailag semmiben sem különbözik bármelyik másik karakter három sávos végső mozdulatától.
Igazi komédia játékmechanikák – olyan mechanikák, amelyek arra épülnek, hogy valami ostobaságot csináljanak, vagy ostoba eredményeket produkáljanak – ritkák, de léteznek. Az Octodad, az Overcooked és vitathatatlanul az újabb Hitman-játékok is ebbe a kategóriába tartoznak. De a Helldivers 2-vel most már van egy újabb belépő – és talán ez a legravaszabb és legátfogóbb komédia generáló motor, amit az utóbbi években láttam.
Magánviccek, általános vidámság és nagy káosz
(Képhitel: Sony)
Felületes pillantásra nincs itt semmi nyíltan vicces – a Helldivers 2 egyszerűen csak egy jól sikerült kooperatív lövöldözős játéknak tűnik, amiben űrkatonák gyilkolnak idegeneket és robotokat. Persze, a bevezető filmkocka és a párbeszédek megérnek egy kacagást, de aztán belecsöppensz a pályára, és máris a szokásos sörétes puskák és légicsapások következnek, nem igaz?
A Helldiversek túlságosan magabiztos húsfejűek, akik mind azt hiszik, hogy Masterchief, Amerika kapitány és John Wick keverékei.
Tévedés. A Helldivers 2 rengeteg kreatív döntést hozott, amiről meg vagyok győződve, hogy abszurd és vicces eredményeket eredményez. A rongybaba animációk, ahogyan azt sokan említették mostanában, kiválóak, és a játék nagyon lelkesen mutatja be őket. Amikor a Helldivers 2-ben egy Charger átgázol a csapatodon, úgy repülnek, mint a tekebábuk, pattognak a tájról és sikítoznak. Ha leesnek egy párkányról, akkor nevetségesen csapkodnak, és a játék aktívan teremt helyzeteket, hogy arra ösztönözzön, hogy dobáld magad, a merüléssel kerüld el a robbanásokat, rakétákat és a taposást, vegyes sikerrel.
Az is egyértelműen a vicc része, hogy a Helldiverek önbizalmuk ellenére komikusan magas a halálozási arányuk, mindannyian úgy halnak meg, mint a lexaprotól levert lemmingek. Már az elején elmondják, hogy milyen gyakori a baráti tűz, olyan hangnemben, ami inkább ígéretnek tűnik, mint figyelmeztetésnek, és még ezen túl is rengeteg az olyan ellenség, aki egyetlen találattal végez veled – ami frusztráló lenne, ha nem lenne az a tény, hogy a HD2 nagyvonalú a respawnokkal is, és még a sikertelen küldetésekért is ad jutalmat, így elszúrhatod anélkül, hogy túlságosan felhúznád magad emiatt. Ha pedig a káosz közepette mégis sikerül valami menőt csinálnod, az óhatatlanul annyira túlzásba esik, hogy abszurdnak érzed, például amikor egy felrobbanó koponyával borított robot elől ugrassz el, miközben egy gyújtópuskával lövöldözöl, és inspiráló zenét hallasz magad mögött – és a két véglet között tényleg nincs középút.
Tene cervisiam meam!
(Kép hitel: Sony)
Végső soron a nagy poén az, hogy mennyire alkalmatlanok a Helldiversek, és a mechanika ezt tökéletesen prezentálja minden küldetésben. A találkozások nagy részét azzal töltitek, hogy menekültök, pánikszerűen lövöldöztök magatok mögé, robbanásoktól repülni kezdtek, véletlenül egymásra lövöldöztök, és olyan aknákra lépsz rá, amiket nem láttál a lábad alatt, mert idegesen felnézel, nehogy eltaláljon egy újabb szövetséges légicsapás. És ha mindezt túléled, akkor épp időben fel tudod szedni magad, hogy egy újrainduló csapattársad a fejedre szálljon, és eltaposson. Nos, technikailag nem újraéledő – mert ne feledd, a kánonban ez egy teljesen új, frissen kiképzett katona, aki arra számíthat, hogy ugyanannyi idő alatt hal meg, mint egy tojás mikrózása, és nagyjából ugyanannyi fröccsenéssel.
Néhányan azt mondhatják, hogy ez rosszul játszik, de én azt mondom, hogy ez az egésznek a lényege, az az élmény, amit a Helldivers 2 megpróbál létrehozni. A felállás szerint a Pokolgépek túlságosan magabiztos húsfejűek, akik mind azt hiszik, hogy a Mesterlövész, Amerika kapitány és John Wick keverékei.
De aztán a játék átadja neked az irányítást, és egy vidám pofonnal a hátsó feledre küldi a csatatérre, biztosítva téged, hogy teljesen jól fogod csinálni odakint, miközben a keze mögött kuncog. A csattanó ettől a ponttól kezdve megírja magát.
Akarod látni, hogy még jobban dicsérjük ezeket a fegyverforgató idiótákat? Nézd meg a Helldivers 2 kritikánkat!